Lili nehéz időszakon ment keresztül. A munka, a család és az elvárások egyre szövevényesebb hálója kezdte felemészteni az erejét. Az utóbbi időkben sokszor érezte, hogy alig maradt már ereje megküzdeni az élet nehézségeivel. Hiába nevelték arra, hogy képes legyen egyedül szembenézni az élet kihívásaival, most mégis megtorpanni látszott.
Ezekben az időkben különösen szüksége volt feltöltődésre. A ház mögött tekergő erdei út, meredeken emelkedett felfelé egy kis hegyi tisztáshoz. Ez a hely volt az ő menedéke, ahol lelke megtisztulhatott. Aznap este is így tett. Újhold volt éppen. Az ég fekete bársonyleple elfedte a csillagok fényét. Lili ezt az érzést egyszerre élte meg félelmetesnek és csodálatosnak.
Az orráig sem látott, de élvezte az átható sötétséget. Több ezerszer járta már ezt az utat, így szinte minden fűszálat, kavicsot ismert a lába alatt. A fák leveleinek zizzenésé volt az egyetlen nesz, amit hallott, Lassan, de biztos léptekkel haladt az éj sötét csendjében a tisztás felé.
Felérve megállt és körülnézett. Ez már szinte egy rituálé volt, de most a végtelenül elterülő csend és sötétség mintha az egész világot eltakarta volna előle. Lili egy darabig és belemeredt a semmibe, majd leült leült a földre, behunyta a szemét, és mélyen megába szívta a hűvös éjszaka levegőjét. Az újhold sötétjében, ahol egyetlen fény sem tört magának utat, teljesen átadta magát az érzéseinek.
Lili lelke egyre jobban megnyílt az újhold szelleme előtt. Érezte, ahogy a sötétség védelmezően öleli körül, mint egy puha takaró. A sötét már nem ijesztő, sokkal inkább inkább egy megnyugtató és védelmező burok volt a számára, melyből egy hang suttogott alig halhatóan a fülébe. "Itt az idő az újrakezdésre, az elengedésre és a megújulásra."
A sötét égbolt alatt Lili mélyen a szívébe nézett. Érezte, ahogyan a lelke a bánat és a szomorúság börtönébe haldoklik. Minden fájdalma, aggódása és kétségbeesése egy-egy lánc volt a lelkén, mely fogva tartotta azon az átkozott helyen. A könnyek törtek fel belőle, melyek lassan végigcsorogtak az arcán. A bánat gyöngyei voltak azok, amelyet a lelke szült világra nagy fájdalmak között. Az újhold sötétje magába fogadta ezeket a cseppeket, mint egy kút, amely képes minden elnyelni.
Lili érezte, hogy valami kezd megváltozni benne. A sötétség mélyén egy apró, mégis erős fény kezdett pislákolni. Ez a fény az újhold reményekkel teli ígérete volt, az új kezdetek szimbóluma. Ahogy Lili felsőhajtott, érezte, hogy ez a fény felerősödött és körbe vette a lelkét.
Az újhold szelleme mintha szavak nélkül szólt volna hozzá, csak érzések és benyomások által. „Minden ciklusnak megvan a maga ideje” – súgta a szellem. „Az elengedés és a megújulás csakis a te hatalmadban áll.”
Lili lassan kinyitotta a szemét, és felnézett az égre, bár semmit sem látott a fekete bársony alatt, de érezte a hold erejét, mely feltöltötte őt.
Újra összekapcsolódott az őt körülvevő világgal. Az újhold szelleme megmutatta neki, hogy az erő a legmélyebb erőtlenségből is képes újjá születni, ha kiszabadul a lélek a félelem börtönből.
Aznap este, ahogy visszatért a kis erdei lakba, Lili szívében már a remény és az újrakezdés ígérete volt. Tudta, hogy az újhold szelleme kiszabadította lelkét a kilátástalanság, szomorúság, és bánat börtönéből.