Család vagy Lélekállítás - A karmavándor

Volt, egy fiatal vándor, aki az élet értelmét kereste. Útjai során különféle emberekkel találkozott, akik bővítették ismereteit, és általuk változott az élete, de mégis azt érzete, hogy ez még nem ad kielégítő választ a valódi kérdéseire. 

Történt egyszer, hogy az útja során találkozott egy bölcs öreggel, akinek köszönhetően sokkal közelebb került élete legfontosabb kéréséhez.

Megszakította útját, és leült az öreg mellé, hogy egy kicsit megpihenjen. Beszélgettek az élet dolgairól, családról, szülökről, nagyszülökről. Mielőtt a fiú tovább ált volna, az öreg kotorászott a puttonyában, majd elővett egy nagyon öreg, karcos, piszkos, faragott fa tükör. 

„Talán valami családi örökség”, - gondolta a fiú. „Nézz bele” – mondta a bölcs –, „és meglátod, honnan is jöttél.” A fiú belenézett a tükörbe, de a maszatos felületen kívül szinte semmit nem látott.  „Ne a fizimiskád mustrád már, te gyermek, nézz bele úgy, mintha egy ajtó résén kémkednél„ - mordult rá az öreg. 

A fiú bámult bele a tükörbe, jó hosszan, mire a vonásai kezdtek elmosódni majd halványan megjelentek az ősei és azok emlékei, amelyeket eddig nem is ismert. Külső szemlélőként tanúja volt eseményeknek, melyeket az idősebb generációk éltek át, láthatatlan nyomot hagyva ezzel az utódok életében. 

Ez volt a családállítás, amely feltárja a láthatatlan szálakat, amelyek generációkon átívelve befolyásolják életünket. 

A vándor tovább ment ezzel a csodálatos felismeréssel. Sokkal könnyebbnek érezte már az élet súlyát, de mégis motoszkált benne, hogy 

„ Kell még lennie másnak is, ami csak rólam szól, ami csak az én utam”, - gondolta a fiú. 

Sokkal e felismerés után találkozott egy másik idős apóval, aki egy nagy, vízzel teli tál előtt ücsörgött és bámulta azt.  Bíztatta az öreg, hogy pihenjen meg egy kicsit, és csatlakozzon hozzá.

Az öreg nem volt beszédes, de a tálat fiú elé tolta, és mondta, nézzen jó alaposan a víz mélyére, ne a felületét, hanem a tál alját figyelje. Amikor a fiú belenézett valami hihetetlen erő szinte magába szippantotta, nemcsak a múltját látta már, hanem egy hosszú, végtelen utat, amely életeken át húzódott a végtelenség erejével, melyet a lelke egyedül járt be. 

Átélte előző életei fontosabb eseményeit. Már nem kívülről figyelte a történéseket, hanem részévé vált. Megszűnt benne minden érzelem,  csak része volt a történésnek. Látta a kudarcokat és a jól végzett feladatokat egyaránt. Megismerte és megértette a saját egyéni útját, hogy mit hozott magával megoldandó feladatként életeken át. Miket teljesített, vagy oldott meg,  miket hagyott hátra vagy esetleg kapott még hozzá a döntései és cselekvései arányában. Megértette az élete valódi mintázatát, és már egységként kezdte látni az életei végtelenbe vezető útját. Megértette, hogy az élet amiben él, csak egy fejezete a "Lélek Könyv"-ének, de azt is látta, hogy a következő epizód mindig az előző alapjára épül. Már tudta, hogy erre az utazásra bepakolta azokat a dolgokat, amelyek segítenek jól zárni a könyv ezen oldalait. .

Ez volt a lélekállítás, amely megmutatta a karmikus adósságokat és az ismétlődő leckéket, amelyeket még nem tanult meg. 

A két módszer különböző, mégis mindkettő ugyanarra a kérdésre keresi a választ: Miért történik velünk mindaz, ami történik? 

A családállítás segít a családi mintázatok, lojalitások és generációkon átívelő terhek felismerésében, míg a lélekállítás a lélek mélyebb rétegeibe kalauzol, hogy megtaláljuk azokat a blokkokat, amelyeket nemzedékek óta hordozunk magunkban. 

Végül a vándor rádöbbent: mindkét felismerés fontos, hiszen a múlt ismerete nélkül nem érthetjük meg a jelenünket, és a lélek tanulságai nélkül nem tudjuk formálni a jövőnket. Az igazi bölcsesség abban rejlik, hogy felismerjük, mit hordozunk magunkkal – és eldöntsük, mit adunk tovább.