12Apr
Gyakori hiba a kapcsolatok alakulásában, hogy az elején elragadnak minket az érzelmeink, elvárásaink, és a másikról alkotott kép, vagy éppen az addigi tapasztalataink.
Egy általunk létrehozott "dizájnt" követve öltöztetjük fel a "társunkat", ami többnyire csalódáshoz vezet mindkét oldalon, mert valami furcsa módon az illető nem mindig követi, vagy tudja követni az általunk diktált, vagy tervezett "divatot".
Nem szánunk kellő időt arra, hogy feltérképezzük, megismerjük a másikat. Ahogy a kapcsolat halad előre, kénytelenek vagyunk szembesülni a másik valódi énjével. Úgy véljük, hogy az illető viselkedése megváltozott az irányunkban. Innentől elindul bennünk a bizonytalanság, és különféle stratégiákra szánjuk rá magunkat, hogy visszaszerezzük azt, akit anno "megismertünk". Fel sem merül bennünk a kérdés, hogy melyik is a párunk igazi arca?
Az idő előrehaladtával, amikor a jelmez lekerül, úgy érezzük, hogy a párunk felvett egy másik személyiséget, ami nekünk már nem annyira tetszetős, és minden eszközzel igyekszünk őt visszaterelgetni a "régi énjéhez", ami egyre nagyobb feszültséget kelt közöttünk.
Az ismerkedési fázisban a legjobb benyomás kedvéért, mindkét fél egymáshoz illő jelmezbe öltözik, és magára erőlteti a legjobb modorát", ami valljuk be, nem több, mint egy pazar álarcosbál.
Akkor mégis ki a hibás a kialakult helyzetért, ki az aki manipulál, és kérdés, hogy kit? A válasz egyszerű, mi vagyunk, akik hülyítjük magunkat.
Két választás lehetséges
- vagy álmodjuk tovább a saját kis világunkat, és benne ragadva várunk valami csodára,
- vagy merjük kinyitni a szemünket, és feltérképezzük a valóságot.
Először is, figyeljük meg, hogy minek "öltöztünk", és gondolkodjunk el azon is, hogy miért. Ilyenek vagyunk mi egyáltalán? Miért éppen ezt a képet akarjuk mutatni magunkról, amikor lehet, hogy köze sincs a valósághoz? Mit szeretnénk ezzel elérni? Miért gondoljuk azt, hogy a másiknak pont erre van szüksége? Talán, hogy jobban megfeleljünk a másiknak? Hová tűnt belőlünk az egészséges önbizalom?
Ahelyett, hogy kifürkésznénk partnerünk valódi "stílusát", a jelmezek az idő múlásával összeolvadnak velünk, és valahol bent ragadtunk az általunk teremtett hamis világunkban, ami egyre nagyobb hasadást hoz létre bennünk.
Biztos, hogy ebben a jelmezben akarunk élni? Ha már túl nehéz, és levegőért kapkodva letépjük magunkról, akkor tudatosul bennünk, és nem értjük az okát, hogy a társunk miért lát idegennek minket, és miért távolodunk el egymástól?
Képzeljük ezt el abban a perspektívában is, amikor mindkét fél rájön arra, hogy szorítja ez a fajta álruha, és mindketten leveszik a jelmezt. Ott áll két idegen csalódottam a szakítás lehetőségét fontolgatva, és mindketten a másikban látják a problémát.
Abban az esetben, ha rajtunk marad, akkor azt érezzük úgy, hogy a társunk az elvárásai irreálisak, és megfojtanak. Arról már nem is beszélek, ha egyik-másik fél megpróbál alkalmazkodni a másik jelmezéhez, de a legérdekesebb az, amikor mindkét fél alkalmazkodik egymás jelmezéhez megteremtve egy olyan világot ami sosem létezik.
Miféle hazugságban akarjuk élni az életüket? Meddig vagyunk képesek erre a szerepjátékra? De a legfontosabb kérdés az, hogy miért érezzük azt, hogy a valódi személyiségünk nem szerethető, vagy nem elég jó a másiknak? Elgondolkodtunk azon egyszer is, hogy kinek játszunk az általunk teremtett színpadon? Így ahogy gondolod, maguknak. Mi vesszük el az esélyt a kapcsolattól, ami akár jól is alakulhatott volna, ha nem egy filmet rendezünk a kapcsolatunkból, hanem megmutatjuk a valós képet magunkról. Akkor nem lenne ennyi félreértés, lejtőn csúszó kapcsolatok, mert mindkét fél látja, hogy mit választott.
Sok hasonló téma merül fel az emberi kapcsolatok tárházában, de ezt már a fantáziára bízom. Ahhoz, hogy az emberi kapcsolatok harmonikusan működjenek, elősorban saját magunk megismerésére van a legnagyobb szükség., és már megint visszakanyarodtunk a lerágott csonthoz, az önismerethez, empátiához és a kommunikációhoz., de ez majd egy következő bejegyzés témája lesz.
Megjegyzések